Suz London kalauza • london.eu5.org • Több mint útikönyv

Pén	Szo	Vas	Hét	Ked	Sze

+12°	+11°	+15°	+14°	+14°	+13°
+4°	+5°	+8°	+10°	+6°	+7°

Korszakok

A város történelmébe nyerhetünk itt betekintést, korszakokra bontva.
Ugrás a Százéves Háborúhoz

A kezdetektől a normann-korig

London történetének pontos kezdete még ma is ismeretlen. Az egyik monda szerint mintegy ezer évvel időszámításunk előtt Jupiter egyik leszármazottja, Brutus alapította a várost. Egy másik mondában a város alapítója egy a római hódítás előtt élő, Lud nevű király, akiről a város a nevét is kapta. Ma biztosan mindössze annyit tudunk London alapításáról, hogy a kelták egy kisebb sáncot emeltek itt az időszámításunk előtti harmadik században. Ennek ellenére, amikor két évszázaddal később i.e. 54-53-ban Julius Caesar hadjáratot vezetett a kelták ellen, a római krónikások még említést sem tettek a településről. London jelentősége akkor kezdett növekedni, amikor i.sz. 43-ban Claudius császár kikötőt létesített a Temze partján, ahonnan több támadást vezetett a kelták ellen. Anglia Walesszel együtt i.sz. 44-ben lett a Római Birodalom része. Az akkori Londiniumot már Felső-Britannia (Britannia Superior) provincia fővárosának jelölték ki, és hidat is építettek itt.
A római London virágzását két fontosabb esemény zavarta meg. I.sz. 60-ban Boadicea kelta királynő seregei, majd 125-130 között hatalmas tűzvész pusztította el a várost. 410-ben a rómaiak egyszerűen otthagyták Britanniát, miután Honorius császár megtagadta a katonai segítséget a támadó piktek és skótok, valamint a keletről betörő szászok ellen, akik 457-ben mintegy négyezer britet mészároltak le Londonban. A rómaiak nemcsak csapataikat, de a legtöbb fegyverforgató férfit is magukkal vitték. Az addig itt állomásozó II. légió ezt követően Aquincumnál védte a birodalom határait.
Annak ellenére, hogy Londont, akkori nevén Ludenwic-et, továbbra is lakták, csak keveset tudunk a rómaiakat követő időszakról. A keleti szászok királya, Ethelbert, miután áttért a keresztény hitre és London Rómától új érseket kapott, 604-ben templomot épített a mai Szent Pál-székesegyház helyén.
A város viszonylag nyugodt életét a 842-es és a 851-es dán vikingtámadás zavarta meg, amikor a város porig égett. Nagy Alfréd wessexi király vezetésével végül 876-ban sikerült visszaverni a dánokat, és az akkor már Lundunburgnak nevezett város újra benépesült. A gyorsan fejlődő Londonnak később újabb dán támadásokat kellett átvészelnie, és 1016-ban a londoniak kénytelenek voltak Kanut dán viking vezért Anglia királyának elismerni. Harold, Kanut fiának halála után a trón visszaszállt a szászokra, és Hitvalló Edward megalapította, majd székhelyévé jelölte ki a Westminster-palotát és apátságot.
A nyugodt időszak azonban csak rövid ideig tartott, mert 1066-ban a Normandiát meghódító normannok Vilmos herceg vezetésével legyőzték a szászokat Hastings-nél. London egy ideig sikeresen ellenállt, de miután egész Délnyugat-Anglia a normannok kezére került, a város megadta magát. Hódító Vilmost még abban az évben Anglia királyává koronázták a nem sokkal korábban felszentelt Westminster-apátságban.
A normann hódítás nemcsak jelentős társadalmi átalakulást eredményezett azáltal, hogy francia nemesség váltotta fel az angolszászt, de ettől kezdve meghatározóvá vált az angol történelemben és az angolok életében a "francia kapcsolat". A normann hódítás hozzájárult az angol nyelv mai formájának kialakulásához és mind a mai napig meghatározza a két nép egymáshoz való, barátságnak nem mindig nevezhető viszonyát.

London autonómiájának kialakulása

A XI. századra London Anglia legjelentősebb városává nőtt, megépült a Tower Fehér tornya, és a város autonómiáját is megerősítette Vilmos. Az ő parancsára készítették el a Doomsday Book-ot, amelyben adókivetés céljából írták össze Anglia és London lakosságát. A XI. században megalakultak az első céhek, és a régi római híd helyén elkezdték a London híd építését. A város virágzását csak a gyakori várostüzek szakították meg. Ennek köszönhetően Fitz Ailwyn, London első polgármestere, aki 1191-től 1212-ig töltötte be ezt a pozíciót, megtiltotta a szalmatetős házak építését.
A normann királyok uralkodása 1154-ig tartott, amikor István halálával a francia Plantagenet-házra szállt a trón. A ház egyik legismertebb tagja Oroszlánszívű Richárd volt, aki leginkább a Szentföldi háborúval volt elfoglalva, amelynek finanszírozását gyakran a londoni kereskedők biztosították egyre kiszélesedő autonómiáért cserébe.
Richárd utódja, Földnélküli János miután elvesztette az angolok majdnem összes franciaországi birtokát, 1215-ben kiadta a Magna Charta-t, amely a parlamentáris királyság alapjainak lerakásával együtt szentesítette London privilégiumait is. A városban közben immár negyedjére épült meg a Szent Pál-székesegyház, s az egyre nagyobb hatalommal rendelkező bárók több palotát is emeltek. 1295-ben első alkalommal gyűltek össze a Westminsterben a bárókból, papokból, lovagokból és polgárokból álló parlament tagjai.

A Százéves Háború és a Rózsák Háborúja

Azt követően, hogy Földnélküli János 1204-ben elvesztette Normandiát, az angol uralkodók figyelme elsősorban Walesre, Skóciára és Írországra irányult. Az utóbbiakat azonban csak ideiglenesen sikerült meghódítani. 1337-ben újra Franciaország került a figyelem középpontjába, amikor kitört a Százéves Háború, amely 1453-ban ért véget az angolok vereségével, s fő célja a Plantagenetek La Manche-csatortnán túli birtokainak visszaszerzése volt. Érdekes megjegyezni, hogy az angol királyok csak 1802-ben, az Amiens-i Békében mondtak le a francia trónra vonatkozó igényükről. Mivel a háború kizárólag francia területeken zajlott, Londont alig érintette.
A várost a középkorban a tüzek mellett leginkább a feudális háborúk és a járványok pusztították. 1348-ban az Európán végigsöprő pestis London akkori, mintegy 100 ezer fős lakosságának több mint felét elpusztította. Harminc évvel később, 1381-ben Wat Tyler és Jack Straw püspök hatezer felfegyverzett parasztja végzett hatalmas pusztítást a városban, miután a király újabb terheket kívánt kiróni rájuk. A felkelés azonban elbukott azt követően, hogy a királlyal való második tárgyaláson Smithfield mezején a londoni polgármester, William Walworth leszúrta Tylert.
Majd húsz évvel a parasztfelkelést követően 1399-ben meghalt az utolsó Plantagenet király, s kitört a Rózsák Háborújának nevezett polgárháború a Lancaster és York családok között, amelynek célja a trón megszerzése volt. A majdnem száz évig tartó háború végül 1485-ben ért véget, amikor Richmond grófja, a bosworth-i csatában legyőzte III. Richárdot, és VII. Henrik néven megalapította a Tudor-házat.

A Tudor-korszak

Henriket fia, VIII. Henrik követte a trónon, aki nemcsak házasodó kedvéről és hat feleségéről volt híres, hanem a pápasággal való szakításáról is. A közvetlenül válásához kapcsolódó szakítása Rómával nem igazán vallási természetű volt. A katolikus egyház túlkapásai ellen már régóta több mozgalom bontakozott ki, amelyeket Henrik is támogatott. A szakítás fő oka azonban az volt, hogy a király központi hatalmának megszilárdításához szüksége volt az egyház által beszedett adókra és annak hatalmas birtokaira is. Amikor a pápa tiltakozása ellenére feleségül vette Boleyn Annát, és kivégeztette Fisher-t, Rochester püspökét, valamint Mórus Tamás lordkancellárt, és amikor már a templomokban is úgy imádkoztak, hogy "VIII. Henrik mindjárt Isten után következik, az angol katolikus egyház egyetlen és legfőbb feje..." a pápa kitagadta. A király a katolikus egyháztól elkobozta birtokait és ingatlanjait, így az addig az egyháznak fizetett adók most már közvetlenül a koronát gazdagították. Számos templomot bezártak vagy kórházzá, műhellyé, raktárrá, illetve magánházzá alakítottak. Henrik a katolikusok és protestánsok üldözése, és ellenfeleinek nem éppen tisztességes módú likvidálása ellenére népszerű uralkodó volt. Ő kezdte el építeni az angol flottát, és dokkokat hozott létre Woolwich-ben és Deptfordban.
Henriket lánya, Mária követte a trónon, aki a protestánsok ellen elkövetett vérengzések miatt kapta a Bloody Mary (Véres Mária) nevet. Mária után Erzsébet került hatalomra, akinek 45 éves uralma alatt London majdnem kétszázezres várossá nőtt. A gazdaság további erősödését jelezte, hogy 1572-ben megnyílt a Tőzsde, ahová a gyarmatok kiépülésével egyre több áru érkezett a tengeren túlról, különösen a spanyol Armada 1588-as legyőzése után, amikor Anglia külföldi befolyás alá kerülésének minden veszélye megszűnt. A gazdasági fellendülés mellett a város kulturális élete is pezsgett. Megnyíltak a Globe és Rose színházak, melyek Shakespeare, Ben Johnson és Marlowe darabjait játszották. Virágzott a könyvnyomtatás, és a Temple csarnokában létrejött a jogi egyetem. 1598-ban John Stow megjelentette a város történetét bemutató első könyvet. A Tudorok alatt bontakozott ki a reneszánsz építészet, amelynek ma is létező legszebb példája a londoni Hampton Court. Angliában ekkor volt a madrigál zene divatja is. Erzsébet 1580-ban adta ki híres rendeletét, amelyben megtiltotta London nyomornegyedeinek városfalon kívüli terjeszkedését. A rendelkezés eredményeként ugyan új házakat nem építettek, de a meglévőket tovább bővítették, amely tovább fokozta a város amúgy is elviselhetetlen zsúfoltságát.

Polgárháború, pestis és tűzvész

Erzsébet halálát követően VI. Jakab skót királyt koronázták angol uralkodóvá, aki bár a katolikus Mária fia volt, nem sokat tett a katolikusok helyzetének javításáért. Elégedetlenségük eredménye volt a Guy Fawkes és társai által kitervelt, 1605-ös "lőporos összeesküvés", amikor is harminchat tonna lőport rejtettek el a Parlament pincéjében, hogy megnyitásakor felrobbantsák a királyt. A kísérlet azonban meghiúsult, Guy Fawkes pedig akasztófára került. Az összeesküvés évfordulóját, november 5-ét ma is minden évben tábortűzzel és tűzijátékkal ünneplik szerte Angliában és Skóciában. Jakab trónralépésével egyesült Anglia és Skócia, és azóta használatos a Nagy-Britannia elnevezés.
Jakabot fia, I. Károly követte a trónon, aki még inkább a parlamentet mellőzve kormányozta az országot. Ráadásul a harmincéves háború alatt (1618-1648), amelyben nem szegődött a hadiszerencse Anglia mellé, az adók folyamatosan emelkedtek. Az adók emelkedése és a parlament figyelmen kívül hagyása a tengeri kereskedelemből egyre inkább gazdagodó és egyre erősebb parlamenti képviselettel rendelkező polgárság ellenállásába ütközött, majd 1640-ben polgárháború kitöréséhez vezetett.
London a háború alatt a parlamentiek egyik legfontosabb központja lett. A polgárháború 1646-ban ért véget, amikor a királypárti csapatok megadták magukat. Három évvel később az összeesküvést szövő I. Károlyt a White Hall előtt lefejezték, és kikiáltották a köztársaságot. Ezt a Cromwell vezette diktatúra követte, amelynek újra számos templom esett áldozatul. A színházakat bezárták, és sok embert, akit királypártisággal gyanúsítottak, kivégeztek. A diktatúrának Cromwell halála vetett véget 1660-ban. Hatalma utolsó éveiben Cromwell már egyre kevésbé élvezte a lakosság támogatását, s halála után a Parlament visszahívta a trónra I. Károly fiát. Cromwell maradványait eltávolították a Westminsterből, és a Tyburn-ben nyilvánosan felakasztották, majd lefejezték.
A polgárháborús szenvedéseket és veszteségeket csak növelte, hogy a városban 1665-ben újabb hatalmas pestisjárvány tört ki, amely mintegy százezer áldozatot követelt, majd 1666-ban óriási tűzvész pusztított a városban. A Nagy Tüzet követően a város igen gyorsan újjáépült, mind a mai napig meghatározva London városszerkezetét.

A György-korszak

Az újjáépítést követően a város gazdasági élete felpezsdült, amelyben fontos szerepet játszottak a Franciaországból érkező hugenotta családok. A Stuartok uralkodása az 1688-as vértelen, úgynevezett "dicsőséges forradalommal" ért véget, amikor is a parlament a holland királyt, Orániai Vilmost hívta meg az angol trónra. A parlament további erősödését jelezte, hogy az 1694-ben, a Franciaország elleni háborúk finanszírozása miatt létrehozott Angol Jegybank (Bank of England) csak annak beleegyezésével adhatott kölcsönt a királynak.
Gyermek hiányában Vilmos királyt feleségének testvérei, Mária, majd Anna követte a trónon, akinek azonban gyermekei mind meghaltak. Örökösök hiányában a parlamentnek megint új uralkodót kellet választania, aki azonban az 1701-es Act of Settlement törvény értelmében nem lehetett katolikus. A választás így a német Hannoveri-ház György hercegére esett. Az angol uralkodók azóta az ő leszármazottjai.
A XVIII. század elejére a hatszázezer lakosú London Európa legnagyobb városa lett. Fejlődését alapvetően az ipari forradalom, a tengeri kereskedelem óriási fellendülése és a gyarmatbirodalom növekedése határozta meg, míg a francia forradalom vagy a gyarmatokért vívott, valamint a napóleoni háborúk alig voltak rá hatással. A városba egyre többen áramlottak munkát keresni. Nőtt a bűnözés és a légszennyeződés, amely elől a gazdagabbak a város északi és nyugati részeibe költöztek. A bűnözés mértékét jól jellemzi az is, hogy még II. György királyt is kirabolták a Kensington-palota kertjében.
Miközben a gazdagok fényes palotákat építettek, addig egy kétkezi munkás heti keresetéből két pint ginre tellett. Az ipari forradalom során fokozatosan erősödő munkásosztály egyre szervezettebbé vált, s megszaporodtak a sztrájkok és tüntetések is. Már a XVIII. században volt Londonnak közvilágítása, a Temzét evezős vízitaxik járták, és az egyre növekvő város középkori falait is lebontották a London híd házaival együtt, hogy biztosítsák a gyorsabb átkelést a Temzén. A város pénzügyi élete virágzott, és már 1720-ban kitört az első pénzügyi botrány. Ebben az időszakban számos híres épülettel, utcával, híddal és parkkal gazdagodott a város. Közöttük találjuk a Regent Street és a Picadilly Circus épületeit, a Regent's Parkot, a British Múzeumot, a Covent Garden színházait, a Szent Pál-székesegyházat, a Waterloo, Vauxhall és Southwark hidakat is.

London a Brit Birodalom fénykorában

London fejlődése tovább folytatódott Viktória királynő uralkodása alatt, akit 1837-ben, 18 évesen koronáztak meg. Uralkodása 1901-ben bekövetkezett haláláig a Brit Birodalom fénykora volt. A mai London látnivalóinak jelentős része ekkor épült. 1843-ban elkészült az első Temze alatti alagút, a városból az ország minden részébe indultak vonatok, kiépültek a szennyvízcsatornák, 1863-ban megnyílt a világ első földalattija, s kikövezték a rakpartokat. A város lakosság 1801 és 1900 között 1 millióról 6,5 millió főre növekedett. Az ipari forradalom vívmányait és a birodalom nagyságát az 1851-es, Albert herceg által szervezett világkiállítással ünnepelték. A várost olyan pompás épületekkel gazdagították, mint a Parlament óratornya, a Big Ben, a Royal Albert Hall és a Tower híd. 1889-ben megalakult London első közvetlenül választott városi tanácsa, a London County Council.
A város gazdagodása, a közjóléti intézkedések bevezetése és az egészségügyi szolgáltatások színvonalának emelkedése ellenére az egyre erősödő munkásosztály problémái nem szűntek meg. Már 1868-ban megalakult a Szakszervezeti Tanács (Trade Union Congress), s 1900-ban a Memorial Hallban létrejött a Munkásvédelmi Bizottság, amely határozatot hozott az önálló parlamenti frakció megalakításáról, amely 1906 óta Munkáspártként (Labour Party) működik, s amely fokozatosan a liberális párt helyébe lépett.

A századfordulótól a II. világháborúig

Viktóriát fia, Edward követte. Uralkodása alatt indultak el London utcáin az első buszok, számos luxushotel (pl. a Ritz), és áruház (pl. Selfridges) épült. 1914-ben Anglia is belépett a háborúba. Amikor a német Zeppelinek által 1915-ben a Guildhallnál ledobott bombák 39 embert öltek meg, London lakói hosszú évszázadok óta először tapasztalhatták meg, hogy milyen is a háború. Később a várost több bombatámadás érte, amely a háború végéig összesen 650 áldozatot követelt.
A háborút követően London lakossága újra növekedni kezdett, s 1921-re elérte a hét és fél milliót. A városi tanács hozzáfogott a nyomornegyedek felszámolásához, és elkezdték a végeláthatatlan külvárosi lakónegyedek építését. A munkanélküliség a húszas évek közepére jelentősen megnőtt. 1926 májusában a bányászok bérvitáját követően kilencnapos sztrájk bénította meg a város életét, amelyet csak a hadsereg és a rendőrség bevetésével tudtak helyreállítani. Ezt számos megmozdulás követte, főleg a világgazdasági válság idején, amely London gazdasági fejlődését is visszavetette. A húszas és harmincas évek mindazonáltal számos olyan kiemelkedő művész és tudós tevékenységének volt fontos időszaka, mint Virginia Wolf, John Maynard Keynes, George Orwell és Dylan Thomas. 1922-ben megalakult a BBC, amely 1936-ban sugározta első televíziós műsorát az Alexandra Parkból. A II. világháború előtti politikai életet elsősorban VIII. Edward lemondása a trónról, valamint a növekvő fasiszta veszély határozta meg. Amikor 1936-ban Oswald Mosley feketeinges fasisztái a Towertől az East Endbe vonultak azzal a céllal, hogy atrocitásokat kövessenek el London zsidó lakosai ellen, erőszakos megmozdulásaikat mintegy félmilliós tömeg akadályozta meg.
Amikor Németország 1939. szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot, Anglia Franciaországgal együtt hadat üzent. Majdnem egy évig azonban Angliát nem érintette a háború, bár Londonból mintegy hatszázezer asszonyt és gyereket azonnal evakuáltak, rendszeressé váltak az éjszakai elsötétítések, és a clerkenwelli olasz közösség mintegy ezerhatszáz tagját, mint kollaboránsokat internálták. Egy évvel a háború kitörése és néhány héttel Franciaország kapitulációja után Hitler megindította az Anglia elleni légitámadásokat, amelyek 1941 májusáig tartottak, majd 1944-ben újra kezdődtek. Mire 1945 májusában véget ért a háború, London keleti részének és a Citynek mintegy egyharmadát porig rombolták a Luftwaffe bombázói. Összesen 32 ezer londoni lakos vesztette életét és ötvenezer sebesült meg. A háborús küzdelmeket a kormány Winston Churchill vezetésével a kabinet háborús bunkeréből (Cabinet War Rooms) irányította, ahonnan a miniszterelnök számos híres beszédet intézett a nemzethez.

A II. világháborútól napjainkig

A háború eredményeként és azt követően London jelentős változásokon esett át. Lebombázott részein számos olcsó lakótelepet építettek, és a korábbi grandiózus épületek helyén sokszor csúnya betonkockákat emeltek. Számos ilyen épület készült el az 1951-es Britannia Fesztiválra (Festival of Britain), amelyet az 1851-es Nagy Kiállítás emlékére, illetve a háborúban szenvedő emberek reményeinek visszaadására rendeztek, a háború utáni első, 1948-as olimpiai játékokhoz hasonlóan. A jegyrendszert 1953-ban szüntették meg, azt követően, hogy II. Erzsébetet hatalmas pompával királynővé koronázták. A háború után a volt gyarmatok függetlenné válásával megindult a nagymértékű bevándorlás, s ennek köszönhetően ma már London lakosságának jelentős része nem angol.
A hatvanas évekre London élete teljesen túljutott a második világháborús megrázkódtatásokon, beindult a gazdasági fejlődés, és a beat korszak beköszöntével London a világ egyik legmozgalmasabb és legérdekesebb városa lett. A városi önkormányzat hatáskörét 1965-ben kiterjesztették a London melletti települések egy részére is, és megalakult a londoni önkormányzat, a Greater London Council.
A fejlődsés töretlennek mutatkozott a hetvenes években is, annak ellenére, hogy a dokkok többsége és ezzel London kereskedelmi jelentősége is megszűnt. A város pezsgését leginkább az 1973-ban kezdődő IRA terrorcselekmények zavarták meg, amikor bomba robbant az Old Baileynél. Az igazi változások 1979-ben kezdődtek, amikor a Margaret Thatcher vezette konzervatívok vették át a hatalmat. Megindult a gazdaság szinte minden szegletére kiterjedő privatizáció, a munkanélküliség addig nem látott magasságokba szökött. Az 1981-es brixtoni lázadás idején London egyes területein a 19 évesnél fiatalabbak között a munkanélküliség elérte az 55 százalékot. A brixtoni lázadást 1985-ben újabb nagyméretű összecsapás követte Tottenhamben, miközben a polgármester Ken Livingstone vezette Greater London Council a kormánnyal szembeszállva próbálta meg csökkenteni a közlekedési tarifákat. Ennek következményeként a londoni önkormányzatot megszüntették. Ami a munkásokat negatívan érintette, jót tett az üzletnek. A Londoni Tőzsde hatalmas növekedést ért el, újabb beruházási hullám indult el az ingatlanpiacon, amely legalább olyan mértékben járult hozzá London városképének megváltozásához, mint a Luftwaffe második világháborús bombázásai. A rövidéletű növekedés azonban nem járt a tömegek életszínvonalának emelkedésével, és 1990-ben hatalmas tüntetés zajlott le a Trafalgar téren. A konzervatívokkal való elégedetlenség 1997-ben a Tony Blair vezette Munkáspárt megválasztásához vezetett. A kilencvenes évek második felétől a gazdaság felvirágzott, a munkanélküliség sosem látott alacsony szintre süllyedt. Az új évezredet a londoniaknak nemcsak számos jelentős eseménnyel és egy új metróvonallal ünnepelték, de több mint egy évtized után újra polgármestert választhattak.

<< vissza